„Mielőtt részt vettem a vitaesteken, kommunikációban magabiztosnak mondtam magam, de a vitázásban kevesebb tapasztalatom volt. A két vita est sokat adott hozzá ehhez. Igazán a viták utáni nyitott beszélgetések fogtak meg: az, hogy egy-egy tételmondat mellett és ellen is helyet kapott az érvelés. A beszélgetések végül abban erősítettek meg minket, ami szerintem a jó vita alapja: két igazságot egyszerre is el lehet fogadni, és hogy különbözőségeink mellett is lehet tartalmas párbeszédet folytatni. ➡️
Volt egy pillanat, amikor magam is meglepődtem a saját gondolatmenetemen. A minőségi oktatásról szóló vitánál eredetileg az értékelési rendszer mellett akartam érvelni, de minél mélyebbre mentünk a témában, annál inkább az ellenkező irányba húzott a szívem. Felerősödött bennem, hogy mindenkit a saját fejlődéséhez, saját kiindulópontjához mérve lehet igazán jól értékelni, hiszen mindenki más bemenettel és más skillekkel érkezik. Ugyanakkor továbbra is fontosnak tartom, hogy legyen egy közös, univerzális tudásszint, aminek a jegyekben is tükröződnie kell.
Ma már könnyebben nyitok az olyan állításokra is, amelyek szemben állnak a saját meggyőződéseimmel, és próbálom valóban megérteni őket, nem csak meghallgatni. Konkrét helyzetet nem tudnék kiemelni, ahol tudatosan támaszkodtam volna a tanultakra, de biztos vagyok benne, hogy ezek a skillek azóta beépültek és internalizált tudásként vannak jelen bennem.” /Fruzsina/
„Mielőtt részt vettem volna a tréningalkalmon és a vitaesteken, a vitára inkább úgy gondoltam, mint egy kapcsolatokat romboló, negatív dologra, ami eltávolítja egymástól az embereket. Emiatt féltem is a vitázástól: tartottam attól, hogy nem tudok majd elég jól érvelni, vagy hogy az érveim nem állják meg a helyüket a másik fél érveivel szemben. ➡️
A legemlékezetesebb élményem az volt, amikor vitázóként állhattam ki az egyik vitaesten. A téma a jó jegyek és az oktatás minősége közötti összefüggés igazolása vagy cáfolása volt. Azért is volt különösen emlékezetes, mert ebben a témában szerintem elsőre könnyebb ellenérveket gyűjteni, mint mellette érvelni, én mégis azt az oldalt képviseltem, ahol az állítás mellett kellett érvelni. Ez volt az első alkalom, amikor élesben is kipróbálhattam a tréningen tanultakat és az ott megismert technikákat.
A lámpalázamat leküzdve kezdtem neki az érveim alátámasztásának. Izgultam, mert közönség előtt kellett beszélnem – ami korábban szintén nehezen ment -, és amiatt is, hogy mennyire sikerül majd jól felépítenem az érvelésemet. A vitaest végén közösen, a közönséget is bevonva sikerült egy tartalmas és tanulságos beszélgetést folytatni a témáról. Ez után az alkalom után sokkal magabiztosabban és bátrabban állok egy vitahelyzet elé, mert már tudom, hogy nincs mitől tartanom.
Az utolsó vitaest alkalmával az oktatásban a tanárok, a diákok és más szereplők, például a szülők felelősségéről kellett érveket beépíteni a nézőpontunkba. Az egyik érvnél először a diákok felelőssége mellett kezdtem érvelni. Amikor viszont az érvelésem végére értem, szinte automatikusan elkezdtem a másik oldal szempontjait is behozni, mert rájöttem, hogy ez a téma sem egyszerűen fekete vagy fehér. Meglepett, hogy ilyen gyorsan át tudtam gondolni a kérdést a másik nézőpontból is, és ki tudtam egészíteni az érvelésemet azzal, hogy a másik oldalnak is lehetnek jogos szempontjai.
Abban érzem magam magabiztosabbnak, hogy már sokkal jobban értem: egy vitát nem feltétlenül „megnyerni” kell. A vita célja inkább az, hogy egy-egy problémát több nézőpontból is megvizsgáljunk, ütköztessük az érveket, és ezen keresztül tanuljunk egymástól. Most már árnyaltabban gondolkodom a vitahelyzetekről, és nem úgy tekintek rájuk, mint konfliktusokra, hanem mint lehetőségre a véleménycserére és a közös gondolkodásra. Már nem félek annyira kiállni vitázni, és magabiztosabban állok a hasonló helyzetek elé, mert tudom, milyen eszközökkel tudom bemutatni a témát, és hogyan érdemes felépítenem az érveléseimet.
Egy ismerősömmel nemrég arról beszélgettünk – majd végül vitáztunk is egy kicsit -, hogy a technika túlzott használata hosszabb távon inkább segíti-e az embert, vagy inkább rontja bizonyos képességeinket. Szóba került a digitális technikára, AI-eszközökre vagy videós tartalmakra való túlzott támaszkodás az olvasás, jegyzetelés és önálló feldolgozás helyett. A beszélgetés során megbeszéltük, hogy mindketten gyűjtünk 3-3 érvet a saját álláspontunk mellett, majd elmagyarázzuk egymásnak, hogy szerintünk mi támasztja alá ezeket az érveket. Jó kis feladat volt, és közben kifejezetten szórakoztató is.” /Gergő/
„Trénerként azt tapasztaltam, hogy a program során a résztvevők kommunikációja egyre tudatosabbá vált. Míg a kezdeti alkalmakon gyakran spontán módon fogalmazták meg a véleményüket, a foglalkozások előrehaladtával egyre átgondoltabban építették fel a mondatszerkezeteiket és az érveiket. Nemcsak egyénileg készültek tudatosabban, hanem a csapatmunkában is megfigyelhető volt, hogy időt szántak az érvek közös rendszerezésére és finomítására. Egyre inkább törekedtek arra, hogy állításaikat jól felépített érveléssel támasszák alá, és tudatosan reagáljanak a másik fél gondolataira. ➡️
Mivel a résztvevői kör alkalomról alkalomra változott, kevés olyan fiatal volt, aki több foglalkozáson is részt vett. Az ő fejlődésük azonban különösen jól nyomon követhető volt. Trénerként örömmel láttam, hogy a kezdeti bizonytalanságukat fokozatosan felváltotta a magabiztosság: bátrabban szólaltak meg, kezdeményezőbbé váltak, és szívesen támogatták az újonnan érkező résztvevőket is. Ez nemcsak a vitakészségük fejlődését mutatta, hanem azt is, hogy biztonságos, együttműködő csoportlégkör alakult ki.
A program elején sok résztvevő számára kihívást jelentett az érvek tudatos felépítése és strukturálása. Nehézséget okozott az egyes érvtípusok felismerése, megkülönböztetése és tudatos alkalmazása, ezért gyakran inkább véleményeket vagy személyes benyomásokat fogalmaztak meg érvek helyett. Emellett a nyilvános megszólalás is sokaknak bizonytalanságot okozott. A foglalkozások során azonban egyre magabiztosabban használták az elsajátított érvelési technikákat, tudatosabban választották meg az érveiket, és egyre természetesebben építették be azokat a vitákba. A legnagyobb változást abban láttam, hogy a vita fokozatosan már nem egy megnyerendő helyzetként jelent meg számukra, hanem olyan lehetőségként, ahol a jól felépített érvek és a másik fél meghallgatása egyaránt fontos szerepet kap.
A legtöbbet azok a gyakorlatok adták, amelyekben a résztvevők azonnali visszajelzést kaptak. Különösen hatékonyak voltak:
- a rövid, időkeretes mini-viták,
- a szerepcserés gyakorlatok, amikor a sajátjukkal ellentétes álláspontot kellett képviselniük,
- a strukturált visszajelző körök.
Ezek nemcsak az érvelési készséget, hanem az empátiát és a figyelmes kommunikációt is fejlesztették.
Számomra a legfontosabb eredmény az volt, hogy a résztvevők szemlélete megerősödött a vitáról. Egyre inkább partnerként tekintettek a másik félre, és felismerték, hogy a vita nem a győzelemről szól, hanem az érvek ütköztetéséről, a közös gondolkodásról és a saját álláspont tudatosabb megfogalmazásáról. Ez a szemlélet hosszú távon a mindennapi kommunikációjukban is hasznos lehet.” /Luca/
Ezek a visszajelzések a Vitázzunk egy jót! projekt (szerződésszám: GEARUP/HU002/2025) résztvevőitől hangzottak el.
